Az első harci klubot egy harmincesztendős oregoni autószerelő találta ki 1996-ban, miután a portlandi gyorsforgalmi út szélén egy vadidegen fegyvert szegezett a homlokához. Chuck Palahniuk első regénye néhány hét alatt meghódította a minimalizmus lázában égő irodalombarátokat, elnyert több helyi és országos könyvdíjat, a műhöz Bret Easton Ellis írt rajongó ajánlást, miközben a kritika hol az amerikai Ballard-nak, hol az ezredvég Burroughsának nevezte szerzőjét. A Harcosok Klubja egyéni, öntörvényű alkotás, szinte lehetetlen egyetlen irányzathoz vagy alkotóhoz kapcsolni: csupán lázálomszerű víziói emlékeztetnek a Karambolra., a Meztelen ebédre vagy Ellis tavaly kiadott Glamoramájára. Szenvtelen, dermesztőén precíz képeit szándékos tárgyi tévedések patologizálják; mintha az Amerikai psychót olvasnánk egy kokainos éjszakán: lehetetlen feladat eldönteni, hogy a narrátor főhős agyában zajló történet milyen szoros szálakkal fűződik a valódi világhoz. Palahniuk egyszemélyes univerzumában a vetítőgépek másodpercenként hatvankockás sebességgel peregnek a szokásos huszonnégy helyett, és a legártalmatlanabb háztartási anyagokból is pusztító napalm keverhető. Ebben a könyvben semmi sem az, aminek látszik, és semmit sem szabad komolyan venni. “Nem hiszek a valóságban – vallotta az író egyik interjújában –, ezért gúnyt űzök a halálból és a szenvedésből, hogy megfosszam attól a félelmetes hatalomtól, amellyel az emberiség felruházta őket.”

1985. szeptember 28-ig minden együtt volt New Yorkban, a 12-J.2. Fifth Avenue-n, a Washington Square fölött, ahol Kertész 1952-tôl haláláig lakott feleségével Saly Erzsébettel. A házigazda, személyes tárgyai, képei, negatívjai... minden, ami egy 92 éves öregemberhez tartozott. 29-én Kertész meghalt, hamvait szétszórták a szélbe vagy egy kô alá rejtették, lakását rövid úton ki kellett üríteni. Jött a következô lakó.

Személyes tárgyainak, dolgainak egy része Argentínába került, öccse családjához. Képeinek, negatívjainak, dokumentumainak döntô része Párizsba származott át, a Mission du Patrimoine Photographique gondjaira lett bízva. Az André and Elisabeth Kertész Foundation New Yokban tartotta a hagyatékból mindazt, ami Kertész végakarata szerint ott kellett, hogy maradjon, s a többit - 200 fotót, és fele annyi tárgyat - beládáztak és elküldtek Magyarországra, amiképpen azt Kertész végrendeletében meghagyta. A képek, tárgyak tulajdonosa a gyermekkor faluja Szigetbecse, ôrzôje pedig a Magyar Fotográfiai Múzeum. Ez az egyik szál.

A másik sokkal személyesebb. Kertész halála elôtt másfél hónappal járt New Yorkban egy magyar újságíró, akinek ütött-kopott Nikonjával Kertész fényképezett húszegynéhány diát, hogy azzal egészítsék ki a tervezett magyar From my Window-kiadást. Amikor hazaért elôhívatta, ám miután Kertész halála miatt meghiúsult a tervezett könyv, hát betette a szekrényébe, senki nem tudott róla, talán maga is megfeledkezett róla egy kicsit.
Eltelt néhány év. 1994-ben száz éves lett volna André Kertész. A Magyar Fotográfiai Múzeum ez alkalomból elhatározta, hogy összegyûjti mindazt, ami Kertészrôl, Kertésztôl Magyarországon megmaradt, megôrzôdött. Ennek során leltünk rá Bodnár János diáira is. El kellett telnie további néhány évnek, hogy eszünkbe jusson a mostani kiállítás ideája, az, hogy megrendezzük a találkozást Kertész lakásának hozzánk került tárgyai, a még senki által nem látott utolsó felvételek és a Kertészt otthonában megörökítô fotók között.

Szép, szép - mondhatnák - de mire jó az egész? Válaszolhatnék rá?
Mert úgy gondoljuk, hogy általa sok minden érthetôvé válik André Kertész utolsó évtizedébôl. Mert úgy gondoljuk, más nyolcvan évesekkel szemben Kertésznek ez az utolsó tíz éve is tartogatott valami mindannyiunk számára fontosat.
Hogy pontosan összeálljon a kép, emeljünk ki néhány lényeges momentumot az elôzményekbôl. 31 éves, amikor búcsút mond Magyarországnak, s Párizsba költözik, ahová mindig is vágyott. Itt alig 11 esztendôt tölt, s indul tovább Amerikába. 1936-tól élt ott, de mindvégig rossz viszonyban állt választott új hazájával. Magányos volt, hiányoztak a barátok, mindenki emigránsnak tekintette, nehezen fogadtatta el magát és fotográfusi stílusát, nemszeretem feladatokkal töltötte ideje jelentôs részét. S mire sikeres lett, megöregedett. 1977-ben meghalt a felesége, aki pedig tíz esztendôvel volt fiatalabb nála. Kertész még magányosabb lett. Félt. Ebben az idôben a Washington Square nem tartozott New York legbarátságosabb és legnyugodtabb részei közé, egyszer elrabolták válláról a fényképezôgépét, egészsége sem volt rendben, érthetô hát, hogy egyre ritkábban hagyta el otthonát. Ott élt egyedül egy lakásban, amibe 45 amerikai év emlékeit, tárgyait gyûjtötte össze. Sok apró mütyür: mûvészi tárgyként nem fontosak, de tulajdonosának érzelmileg értékesek. Más ember talán leült volna a tv elé, s ott várja ki az utolsó jeladást, de ô nem. Talált egy üvegszobrocskát, ami erôsen emlékeztette ôt felesége egy bizonyos mozdulatára. Elôvette végre azt a Polaroid gépet, ami addig használatlanul hevert a szekrényben. S az ôt körülvevô tárgyak, a feltoluló emlékek, a lakásban folyamatosan változó fények, önmaga árnyéka, és hozzá a polaroid azonnal elôhívódó, semmi intézkednivalót nem igénylô technikája együtt megindítottak valamit ebben az öreg, összetört emberben, aki elkészítette a From my Window-ból ismert zseniális képsorozatot. Egészen más és mégis egy-lényegû mindazzal, amit addig alkotott.

Volt egy nagyszerû magyar költô, aki életében remek verseket, balladákat, elbeszélô költeményeket írt, mindenki ünnepelte. Megöregedve elhúzódott a Margitsziget évszázados fái alá, s egy kapcsos könyvecskébe megírta egy öreg, magára maradt, egyre inkább befelé fordult ember legbensôbb vallomását. Olyan ember sorai ezek, aki már mindent tud, mindent átélt, s a dolgok véglegesen elnyerték benne saját fontossági sorrendjüket.
Ezek az Ôszikék Arany Jánostól. Ezek meg az utolsó fényképek Kertésztôl. Megrendítô, éveken, földrészeken átnyúló találkozás.
Ha kérhetem, így, ezekkel a gondolatokkal bíbelôdve nézzék a fotókat. A húszból Kertész a maga hihetetlenül igényes és maximalista módján bizonyára nem használt volna többet, mint négyet-ötöt. De ez a kiállítás most nem elsôsorban a Mûvészetrôl szól, hanem az Emberrôl. Az öregségnek, a végnek magát meg nem adó André Kertészrôl.

Friedmann Endre néven született Budapesten, a 20. század egyik legjelentősebb fotósa, elsősorban dokumentaristaként, haditudósítóként tartják számon. Rövid élete során öt csatatéren fotózott (a spanyol polgárháborúban, a japánok kínai inváziójakor, a II. világháború európai hadszínterein, az arab-izraeli háborúban és Indokínában). A II. világháború folyamán Londonban, Észak-Afrikában, Olaszországban, a normandiai partraszállásnál az Omaha Beach-en és Párizs felszabadításakor is ott volt és dokumentálta a háború eseményeit.

Szülei szabók voltak, a Kossuth Lajos utcában volt az üzlethelyiségük. Egy bátyja (László) és egy öccse (Kornél) van. Öccse később szintén fényképész lesz és Cornell Capa néven fut be szép karriert. A Budapesti Madách Gimnáziumban végezte középfokú tanulmányait. 1931 júliusában előbb Bécsbe, majd Prágába, aztán Berlinbe kölözött, ahol a Német Politikai Főiskolán újságírást tanult, ahonnan zsidó származása miatt 1933-ban távozni kényszerült. Egy rövid időre visszatért Budapestre és csatlakozott a Kassák-féle Munka körhöz, de a növekvő antiszemitizmus miatt ősszel Párizsba emigrált.

Capa (ekkor még Friedmann) a harmincas évek elején hobbifotósként kezdett képeket készíteni. Bohém figura lévén hamar rájött, hogy kedvtelését megélhetésként is űzheti. Mivel Párizsban sem volt neki könnyű a megélhetés, 1934-ben felvette a Robert Capa nevet (u.i.: magyar barátai között cápa volt a beceneve), ami amerikai hangzású volt, hasonlított az akkoriban népszerű amerikai fimrendező, Frank Capra nevére. Ettől remélt több megbízást ujságíróként vagy fotósként.

A várakozása sikerrel járt, 1934-ben megkapta első megbízását a Vu magazintól. Haditudósítóként vett részt az 1936-os spanyol polgárháborúban, az 1938-as japán-kínai háborúban, a II. világháború Észak-afrikai és olaszországi hadjárataiban, a franciaországi (normandiai) invázióban, 1950-ben az izraeli harcokban. Capa, mikor nem a harcmezőkön fotózott, nagykanállal habzsolta az életet. Egyik szeretője Ingrid Bergman volt, azonban Capa ezt úriemberhez méltóan titkolta, csak később, Bergman önéletrajzi könyvéből derült rá fény. Isabella Rossellini, Bergman lánya több romantikus levelet is őriz, melyeket Capa küldött a dívának. 1954-ben a Life Indokínába küldte, hogy tudósítson a francia gyarmati harcokról. Május 25-én délután öt perccel 3 óra előtt aknára lépett, és meghalt.

[szerkesztés] A haditudósító

1936-1937-ben Gerda Taro-val tudósítottak a spanyol polgárháborúból, a francia, baloldali Regards nevű hetilap megbízásából. Az itt készült A milicista halála című képe meghozta számára világsikert. A képet több más fotója kíséretében a LIFE magazin közölte, és szinte azonnal vitákat váltott ki szakmai körökben. Ellenlábasai azt próbálták bizonyítani, hogy a fotó - Capa állításával ellentétben - nem dokumentum, hanem egy megrendezett, beállított kép. A vita tulajdonképpen a mai napig tart, a hivatalos álláspont az, hogy a kép eredeti, vagyis Capa valóban abban a pillanatban fotózta le egészen közelről a katonát (akit később Federico Borrell Garcia néven azonosítottak), amikor egy golyótól elesett a harcmezőn. 1938-ban a Japán-Kínai háború miatt Kínába, 1940-ben Mexikóba utazott.

A sors furcsa fintora, hogy "a világ leghíresebb háborús fotósa" egészen 1943-ig nem kapott megbízást, hogy a világháborúról tudósítson (a Blitz idején Londonban van, de nem mint tudósító), ettől kezdve azonban szinte végig az első vonalakból küldte képeit a LIFE magazinnak. Előbb Észak-Afrikában, majd Szicíliában kísérte az amerikai katonákat. 1944. június 6-án hajnalban ő volt az egyetlen fotós, aki a partraszállók első hullámával Normandia földjére lépett. 6 tekercs filmet (106 kockát) fotózott el, majd délután 2-kor, amikor már biztosnak látszott a hídfőállás, az első kórházhajóval visszatért Portsmouth-ba. A filmtekercseket bevitte a LIFE londoni irodájába, majd lefeküdt aludni. A laborban az asszisztens, az akkor 15 éves Larry Burrows (aki később maga is hadifotós lett) annyira kíváncsi volt a képekre, hogy az előhívás után a szokásosnál magasabbra állította a szárítóban a hőmérsékletet, hogy gyorsabban száradjanak a negatívok. A hő azonban leolvasztotta az emulziót, 8 teljes kép és további 3 kocka bizonyos részeinek kivételével teljesen megsemmisültek a felbecsülhetetlen értékű, megismételhetetlen fotók, a megmaradtak is elmosódtak. Mindazonáltal a LIFE június 19-én leközölt 10 képet "slightly out of focus"("enyhén életlen") magyarázkodó képaláírással. Ez annyira felbosszantotta Capa-t, hogy később ezt a címet adta önéletrajzának is. Ezek a fotók - mint egyedüli hiteles vizuális dokumentumok - inspirálták később Steven Spielberg-et a Ryan közlegény megmentése c. film nyitó képsorainak megalkotásakor.

1947-ben megalakította a Magnum fotóügynökséget, amelynek elnöke is lett, alapító kollégái barátja Henri Cartier-Bresson, David Seymour, George Rodger és William Vandivert.

1948-ban Magyarországon is fényképezett, a háborús pusztítást és a kommunista befolyás nyomait rögzítette.

1954-ben Japánba utazott egy Magnum fotókiállítás megszervezése végett, ekkor kérte fel a LIFE magazin, hogy "ha már úgyis ott van", tudósítson az Indokínában (Vietnamban és a környező Laoszban és Kambodzsában) akkor már 8 éve zajló függetlenségi háborúról. Május 25-én reggel egy francia ezreddel gyalog indultak el a laoszi határvidéken egy felderítő útra. Út közben fotózta a katonákat és a leégett, kifosztott falvakat, a temetetlen halottakat. Délután öt perccel 3 óra előtt (az alakulat parancsnokának határozott figyelmeztetése ellenére) egy kis dombra kapaszkodott fel, hogy látképet késztíthessen a környékről, amikor egy taposóaknára lépett, ami felrobbanva azonnal megölte.

"Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel" - mondta több interjúban is a sokat látott, de tragikusan rövid életű riporter.

Hagyatékának gondozására öccse, Kornél (Cornell Capa) 1964-ben alapítványt hozott létre, ez később kiegészül más fotósok munkáival is, majd ebből jött létre 1974-ben New Yorkban az International Center of Photography, amely ma archívum, galéria és fotós iskola.

Híresebb képei:

• A Loyalista katona halála
• A Partraszállás képei
• Utolsó fotója pár perccel a halála előtt

Amikor Illyés Gyula Párizsban fölkereste Brassait, hogy előszót írjon magyarul megjelenő Beszélgetések Picassóval című könyve kapcsán, az alábbi párbeszéd hangzott el:
–... szeretnélek bemutatni az előszóban. Engem kértek meg rá.
– Megtisztelsz vele.
– Megszégyenítlek. Amiért be kell, hogy mutassalak éppen a magyaroknak.
– Ezt nem értem.
– Itt állsz világhírbe fürösztve. És épp otthon kell képet adnom rólad. A lexikonokban az életrajzod első mondata: magyar, született Magyarországon.
– Az vagyok. Brassóban születtem. Az 1899. év 9. havának 9. napján...
– Mikor jártál utoljára Pesten?
– 1919-ben. A Képzőművészeti Főiskola növendéke voltan. Párizsba egy kis berlini kitérővel 1923-ban érkeztem.

Akkor – 1964-ben – azt is mondta a költő-barátnak, hogy okvetlenül hazalátogat, de úgy gondolta, van még ideje. Soha nem érkezett meg! Brassai

Halász Gyula, a fiatal festő azért ment Párizsba, hogy festészeti tanulmányokat folytasson. A Brassai nevet a kenyérkeresetül vállalt fényképezéshez vette föl. Ám néhány év múltán különös látásmódú fotóival egy csapásra ismert művész lett.
Párizs utcáin, bordélyaiban fényképezett, kihasználva a sajátos éjszakai fényeket. Az 1933-ban megjelent Éjszakai Párizs című fotóalbumát máig a fényképészet történetének egyik kivételesen fontos könyvének tartják. Ezekből a sejtelmes világítású képekből jó néhányat láthatunk a kiállításon is, miként a kötet párdarabjának, a vele egyidejűleg készült, de negyvenéves késéssel megjelent, a párizsi alvilágról szóló Titkos Párizsnak a kollekciójából is.

Brassai graffittikről első készült fényképei a Minotaure című folyóiratban jelentek meg saját írásával együtt. Huszonöt évig gyűjtötte, fényképezte a párizsi bérkaszárnyák, házak mészkőkockáiba vésett, a barlangrajzokhoz hasonlatos falfirkákat.

Már Párizsba érkezésekor barátságába fogadta őt az emigráns művészvilág, többek közt a magyar Tihanyi Lajos, az amerikai Henry Miller, a spanyol Picassó. A harmincas évek hozták meg számára a szürrealisták szimpátiáját, ekkor kerül kapcsolatba Salvador Dalíval, Giacomettivel, Tristan Tzarával, André Bretonnal, ekkor ismerte meg Matisse-t, Mirót, Légert, Le Cobusier-t. Harminc évig fényképezte Picassót, műveit és műtermét, egyúttal az alkotás folyamatát is megragadva. Ezen évek hozadéka a már említett könyv, a Beszélgetések Picassóval, valamint az Életem művészei című kötete.
A fényképezés mellett a rajzolást és a szobrászkodást sem hagyta abba. Díszletet tervezett, fotódíszleteket készített, filmet forgatott (a vincennes-i állatkertben fölvett Amíg lesznek állatok című munkáját Cannes ban díjazták), kiállításokat rendezett, rendkívül tevékeny életet élt. És rendületlenül fényképezett. Egészen haláláig!