2008. jan. 21. 13:00 - írta edie01

2007. nov. 7. 19:44 - írta edie01

2007. aug. 12. 19:38 - írta edie01

Jajj de régen jártam erre......

 

Azt kérdezted ma, hogy minden rendben?......és én persze szokás szerint, mosolyogva közöltem, hogy persze minden ok! :))))

NEM_NEM semmi nincs rendben!!!! beledöglök, mar,...üvöltözni meg törni-zúzni kéne!!!!......

Én lettem az a kúrva lepke, aki kétségbeesetten csapkod és nagyon közel van hozzá hogy, belerepüljön abba a gyönyőrű mézszínű fénybe, minthogy tovább kelljen vergődnie.

....esendőnek láttalak, ...de lehet, hogy csak az első pillanattól hazudtam magamnak is......

 

 

2007. máj. 21. 23:34 - írta edie01 Auróra : Bevadulok néha

2007. máj. 6. 19:34 - írta edie01

2007. ápr. 16. 19:44 - írta edie01

  

Kinn a faluvégen, a dűlőút szélén, állt egy takaros kis parasztház - biztosan láttad te is arra jártodban. A ház előtt virágoskert pompázott, körülötte léckerítés; azon túl árok húzódott, s az árokparti zsenge fűben egy kis százszorszép bontogatta szirmait. Melegen simogatta a nap, akár a kert pompás díszvirágait, s a szerény kis virág szinte szemlátomást nyúlott, erősödött. Egy reggel aztán kitárta valamennyi fehér-rózsaszín, apró szirmát, megmutatta porzóinak sárga gombját - mintha egy arany napocskát rózsás sugarak vettek volna körül. A kis százszorszépnek eszébe se jutott, hogy ő csak egy szegényes ruhájú mezei virág, hogy észre se veszik a fű között; boldog volt és elégedett, hálásan fordult a meleg nap felé, nézte sugaras arcát, és hallgatta a magasban szántó pacsirta énekét.

Ünnepi öröm töltötte el, mintha vasárnap lett volna, pedig éppen hétfő volt; a gyerekek iskolában ültek és tanultak; a százszorszép is tanult, ahogy ott üldögélt kis zöld szárán az árokparti fűben: tanult a naptól meg a természettől, s csordultig telt a szíve hálával. A pacsirtát hallgatta, úgy érezte, azt mondja el énekében, amit ő is érez; áhítattal nézett föl a boldog madárra, amely énekelni is tud meg röpülni is, de irigység nem volt a szívében, nem bánkódott, hogy neki egyiket se adta meg a természet. "Látok és hallok, ez elég! - gondolta magában. - Simogat a nap, elfutóban megcsókol a szél. Kívánhatok-e többet?"

A kerítésen belül mereven állt a sok előkelő virág, mintha nyársat nyelt volna; minél kevesebb illatot árasztottak, annál gőgösebben vetették föl a fejüket. A pünkösdi rózsák földuzzasztották az arcukat, hogy nagyobbak legyenek, mint a rózsák, pedig hát nem a nagyság teszi a virágot. A tulipánok csodálatos színekben pompáztak, s ezt ők is tudták, hát kihúzták magukat, hogy mindenki láthassa őket. Persze észre se vették az árokparton virágzó százszorszépet, de az annál többet gyönyörködött bennük. "Milyen pompásak, milyen előkelők! Az a szép hangú madár biztosan leszáll közébök, és meglátogatja őket. De jó, hogy ilyen közel születtem, és láthatom ezt a pompát!"

Még végig se gondolta, egyszer csak árnyék borult fölébe: a pacsirta ereszkedett alá a magasból. Csakhogy nem a pünkösdi rózsák meg tulipánok közé, nem bizony, hanem egyenest a kis százszorszép mellé, akit szinte elkábított az öröm.

A szép hangú madár körültáncolta, és azt énekelte:

- Milyen lágy ez a zsenge fű! És milyen gyönyörű ez a kis százszorszép, igazán megérdemli a nevét! Arany a szíve, ezüst-rózsaszín a ruhája!

Boldog volt a kis százszorszép, kimondhatatlanul boldog! Most tudta meg, hogy ilyen szép nevet kapott a természettől. A pacsirta énekelt neki egyet, aztán fölröppent a magasba, és eltűnt a kék végtelenben.

Beletelt egy jó darab idő, míg a százszorszép magához tért váratlan öröméből. Kicsit szégyenlősen és mégis boldogan tekintett a kert pompázó virágai felé: láthatták, hogy milyen megbecsülés érte, s bizonyosan osztoznak örömében. De a tulipánok még magasabbra vetették a fejüket, s hegyes arcuk vérvörös volt a bosszúságtól. A pünkösdi rózsák meg egészen megdagadtak dühükben, s még szerencse, hogy nem tudtak beszélni, mert kemény szavakat vágtak volna oda a százszorszépnek. A szegény kis virág látta rajtuk, hogy kijöttek a sodrukból, s ez mélyen elszomorította

.

 

Nemsokára egy lány lépett a kertbe, fényes pengéjű, éles kés volt a kezében, lehajolt a tulipánokhoz, és jó néhányat levágott.

- Jaj! - ijedezett odakinn a kis százszorszép. - Most meghalnak szegények, rettenetes! - A lány csokorba kötötte a tulipánokat, és bevitte a házba; a százszorszép hálát adott az istennek, amiért ő kinn született az árokpart füvében, s nőhet, virágozhat észrevétlen. Alkonyatkor összecsukta apró szirmait, és álomra hajtotta a fejét. Egész éjjel a napról meg a szép hangú madárról álmodott.

Másnap reggel, amikor boldogan nyitogatta sorra szirmait, s kitárta kelyhét a napnak meg a szélnek, meghallotta megint a pacsirta énekét, de ez most a szomorúság éneke volt. Bizony nem is csoda: a pacsirtát hálóba kerítették, s most egy kalitkában raboskodott a nyitott ablak mellett. Fájdalmas vágyakozással énekelt a szabad, boldog repülésről, az ifjúságról, a zsendülő vetésről, a levegő roppant tereiről, a könnyű lebegésről. A szegény madárnak majd megszakadt a szíve: börtönrács választotta el ettől a sok gyönyörűségtől.

A kis százszorszép nagyon megsajnálta, és mindenáron segíteni akart rajta, de hogy fogjon hozzá gyönge kis virág létére? Törte a fejét, de hiába. Egy csapásra elfeledte, hogy milyen szép körülötte a világ, milyen simogató a nap, s milyen szépek az ő rózsás-fehér szirmai; csak a raboskodó madár sorsa járt az eszében, amelyen nem változtathatott.

Ahogy ott tűnődött, két fiú lépett ki a kertkapun. Az egyiknek kés volt a kezében, éles kés, amilyennel a lány metszette le a tulipánokat. A fiúk egyenest a százszorszép felé tartottak, aki remegve várta, mi következik.

- Itt kivághatunk egy szép pázsitkockát a pacsirta kalitkájába! - mondta az egyik fiú, s belevágott a fűbe, éppen körülkerítette azt a darabot, amelynek közepén a kis százszorszép virágzott.

- Tépd ki azt a virágot! - mondta a másik fiú, s a százszorszép megremegett: ha kitépik, meghal. Pedig most úgy szeretett volna élni, hiszen a kalitkába kerülne, a fogoly pacsirtához!

- Hadd maradjon! - felelte a fiú. - Csak díszíti a pázsitot. - A százszorszép hát életben maradt, s bejutott a raboskodó madár kalitkájába.

De nem segíthetett rajta, még vigasztalni se tudta. A szegény kis madár elvesztett szabadságát siratozta, ott vergődött a kalitka vasrúdjai mellett; a százszorszép meg nem tudott beszélni, hát nem vigasztalhatta. Így múlt el a délelőtt.

- Majd szomjan halok! - panaszolta a kis madár. - Elmentek hazulról, s nem adtak innom. Kiszáradt a torkom, jég meg tűz járja át a testemet, lélegzeni is nehezemre esik. Meghalok, tudom, itt kell hagynom a napot, az üde lombokat, a kék levegőt, a föld minden gyönyörűségét!

Tikkadt csőrét belefúrta a hűvös pázsitba, hogy felfrissüljön, s akkor vette észre a kis százszorszépet. Fölébe hajolt, és szánakozva mondta:

- Hát neked is rabságban kell elpusztulnod, te szegény kis virág? Téged meg ezt a darabka pázsitot adták nekem kárpótlásul az egész világért, ami nemrég még az enyém volt. Legyen hát minden kis fűszál egy-egy sudár fa, minden egyes szirmod egy-egy illatos virág a számomra! Ó, de te is csak arra emlékeztetsz, kis virág, amit elveszítettem!

"Ha megvigasztalhatnám!" - gondolta megindultan a százszorszép, de szirmát se tudta mozdítani, nemhogy szólni tudott volna. Hanem az illat, amely a kelyhéből áradt, sokkal erősebb volt, mint máskor; ezt megérezte a rab madár is, s nem nyúlt a virághoz, pedig epesztő szomjúságában már a fűszálakat is letépdeste.

Már beesteledett, s még mindig nem tért haza a háznépe; nem adott senki a madárnak egy csepp vizet se. Kiterjesztette szegény a szárnyát, gyötrődve vergődött, s éneke csak fájdalmas, panaszkodó csipogás volt. Tikkadt feje ráhanyatlott a virágra, s egyszer csak vége volt: megszakasztotta szívét a vágyakozás meg a szomjúság kínja. A százszorszép szomorúan virrasztott mellette, nem jött álom a szemére, vagyis nem tudta összecsukni a szirmait. Betegen konyult le a földre.

Csak másnap reggel léptek a kalitkához a fiúk; amikor meglátták a halott pacsirtát, meggyászolták, elsiratták, aztán szép kis sírt ástak neki, piros skatulya-koporsóba beletették a madarat, s virágszirmokat szórtak fölébe, nagy pompával temették el. Amíg élt és énekelt, megfeledkeztek róla, étlen-szomjan hagyták a kalitkában, de most, hogy kimúlt, így megbecsülték.

Hanem a pázsitkockát a százszorszéppel együtt kihajították az út porába. Nem gondolt a kis virágra senki, pedig egyedül ő volt jó szívvel a pacsirtához, s ha ki tudja eszelni a módját, bizony megvigasztalta volna szomorú fogságában.

2007. ápr. 12. 22:56 - írta edie01

Jean-Pierre Jeunet az első perctől megfogott....szeretettel teli, mesés,csodás álomba ringató mesemondó...

Már tavaly meg kellett volna néznem de csak most jutottam el idáig, és ismét nem csalódtam:....azt hiszem lennék Mathilde :))

 

Bátorság, hűség, méltóság, ellenállóképesség, tetterő, kiismerhetőség, értékmegtartás, önbecsülés, állhatatosság, közösségvállalás, józanság, megfontoltság, edzettség, romlatlanság, önuralom, tehervállalás: ez Mathilde. Sebastien Japrisot könyvének főhősével újjászületett a jó. A lélektani realizmus -az ember törvényszerű gyengeségének ábrázolása- ennél a nőalaknál meghátrál. Mathilde, mint egy igazi régivágású naiva, a gyermeki tisztaságot hordozza, amellyel fölémagasodik az átlagosan lesújtó emberi minőségnek, de: már nem sápadt és törékeny vesztes. Figyeld meg, kedves olvasó, a fenti felsorolásból, hogy milyen remekül korszerűsítette a figurát a francia író. Olyan, mint egy kis tank, amellyel mindent és mindenkit meghátrálásra késztet. Mármint a tolókocsijával, ugyanis onnan intézi egyszemélyes háborúját. Nincs benne megadás, Mathilde egyszerre folytatása Hófehérkének és Jeanne D’Arcnak.

Japrisot-t olvasva világosodom meg, mitől is fosztotta meg Freud az európai kultúrát hosszú időre: attól a méltóságtól és erőtől, ami ebben a nőben van, meg egy névtelen, csak ’Amaznak’ hívott szereplőben. Ők ugyanis olyanok, mint akikben problémátlanul megvan a kanti kategorikus imperatívusz, a belső erkölcsi parancs. Japrisot gondolatmenete tiszta, hiányzik belőle a pátosz. N-nem olyan szituációkban csillogtatja meg hőseinek ösztönös indíttatását a jóra, ahol mondjuk a tett tisztaságának csak esztétikai szerepe lenne, hanem ahol zsigeri, elemi válaszokra vannak kényszerítve. Az arányokat sem téveszti el, mert pontosan beszél az első világháborúról: látjuk a lélekromboló és viszolyogtató emberi mélyrepüléseket, a lepusztult, kopár lelkeket. De: Jarpisot végül oda adja le a szavazatát, ahová Esterházy, a nagy hazai reménykedőnk, hogy az ember „végső soron jó”. Az eredeti kontextusban ez arra az esetre vonatkozik, hogy ha az örök emberi igények teljesülnek, azaz a békére. –Japrrpisot pedig nemcsak háborúban, de a legiszonyúbb helyzetben mutatja meg ugyanezt. ’Amaz’, az egyszerű parasztból lett katona átlőtt kézzel, fagyos-véres ruhában, nem emberi méretű pusztítás közepette, a két frontvonal közé kilökve, a senkiföldjéről szedi fel a ’Búzavirágszeműt’, Mathilde vőlegényét, és a vállára véve viszi el a harcmezőről - ugyanazzal a magától értetődő mozdulattal, ahogy valaha a kék szemű fiú is vállára vette a járni képtelen Mathilde-ot.

A regény tulajdonképpen annak az egy napnak a kinyomozására épül, amelyet öt halálraítélt töltött el a francia és a német frontvonal között. Mathilde nem a gyilkos után nyomoz – hisz itt mindenki az, háborúban vagyunk - hanem egy irreális remény, egy csoda után.:Vajon túlélhető-e ’Búzavirágszeműnek’, a vőlegényének a hóban fekvés másfél napig, ha két oldalról lőnek, ha túljutott már az emberi tűrőképesség legvégső határán, ha régen elvesztette a kapcsolatát a való világgal, ha csak összefüggéstelen emlékfoszlányokba kapaszkodva vonszolja magát előre egy olyan terepen, amelyen már semmi másba nem tud kapaszkodni, mert csak egyetlen dolog a biztos, a halál.

Hát kérem, a fenti kérdésre csak egy válasz születhet. Jeunet, aki ebből a regényből forgat filmet kedvencükkel, Audry Tautouval, nem a pusztítást értelmetlenségét kongatja, hanem megint egy csodát mutat majd nekünk, ami az ő és Japrisot hite szerint: minden emberben meglévő képesség.

 

Jeunet:

Hosszú jegyesség, Amelie csodálatos élete, Alien 4, Elveszett gyerekek városa, Delicatessen,

 

2007. ápr. 8. 22:42 - írta edie01

.Vannak akik megijednek attól, hogy másként is élhetnének.És attól, hogy a világ mégsem annyira... szar. Vannak akik úgy hozzászoknak a dolgokhoz - még a rossz dolgokhoz is - hogy nem mernek változtatni. Az ilyen emberek feladják....

..De én soha! :)

Húsvét hétfő:

Ha tegnap negatív nap volt....akkor ma pozítív nap van:))

át tologattam néhány polcot"megtaláltam" a porszívót, és rögtön szép lett minden.....

legalábbis egy időre.... 

2007. ápr. 6. 11:04 - írta edie01

Alattomos dolog,mikor beférkőzik és elkezd odaben dolgozni mint valami trojai vírus a gépben.....ugyanolyan mint a várakozás, megakadt fogaskerékként kattogja, hogy "hülye!"

Gonosz manó üllt a válamra és azt suttogta a fülembe, hogy hiábavaló minden törekvésem........de elhessegettem...........mert tavasz van.....és minden nap ajándék , amikor a hülye zöld emberke bebiluxol a monitor alján : "Jó estét kiscsillag ! :).......

 

 

Az idei évem arra kéne szánnom, hogy az elmúlt években lepusztított agykapacitásomat kicsit helyre rántsam.......küzdök pl a nyelvtanulással...de olyan mint Déva vára...a tudás melyet előző este magaménak hittem , reggelre kártyavárként omlik össze....én meg kezdem előről újra meg újra.

Aztán ott vannak a klsaszikusok...és már nem emlékszem mindenre amit elolvastam egyszer.....hát még arra amit el kellett volna!:).....

Majd ha B.J-ként kezdem a bloggolást így fog kinézni:

- nemmondommeghánykiló

- kávé : 8

- cigi : hmmmmm :)(:

-alkoholegység : 2

-háború és béke : 50 o.

Mindenesetre megtaláltam Tatjana levelét (még mindíg szép:) .....asszem el fogom olvsani az Anyegint megint.

Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
Hogy most megvessen engemet.
De ha sorsom panasz-szavának
Szívében egy csepp hely marad,
Nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem,
És higgye el, hogy szégyenem
Nem tudta volna meg sosem,
Amíg titokban azt reméltem,
Hogy lesz falunkban alkalom,
S hetenként egyszer láthatom;
Csak hogy halljam szavát, bevallom,
Szóljak magához, s azután
Mind egyre gondoljak csupán,
Éjjel-nappal, míg újra hallom.
Mondják, untatja kis falunk,
A társaságokat kerüli,
Mi csillogtatni nem tudunk,
De úgy tudtunk jöttén örülni.

Miért jött el? Békességesen
Rejtőzve mély vidéki csendbe,
Tán meg sem ismerem sosem,
S a kínt sem, mely betört szívembe;
Tudatlan lelkem láza rendre
Enyhülne tán s leszállana,
S akit szívem kíván, kivárva,
Lennék örök hűségű párja
S családnak élő, jó anya.

Másé!... A földön senki sincsen,
Kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az Isten...
Tied szívem, téged szeret!
Ó, tudtam én, el fogsz te jönni,
Zálog volt erre életem;
Az égieknek kell köszönni,
Hogy sírig őrzőm vagy nekem...
Rég álomhős vagy éjjelemben,
Látatlan is kedveltelek,
Bűvöltek a csodás szemek,
Rég zeng hangod zenéje bennem...
Nem álom volt, színezgető!
Beléptél, s ájulásba hullva,
Majd meglobbanva és kigyúlva
Szívem rád ismert: ő az, ő!
Nem a te hangod szólt-e újra,
Ha egy-egy csendes, bús napon
Ínséges szívekhez simulva
Vagy imádságban leborulva
Altattam égő bánatom?
Nem te vagy itt árnyék-alakban,
S nézel reám e pillanatban
Az áttetsző homályon át?
Nem te hajolsz párnámra éjjel,
Suttogsz: szerelemmel, reménnyel
Enyhíted lelkem bánatát?
Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm?
Vagy ártóm és gonosz kisértőm?
Döntsd el hamar, hogy lássak itt.
Lelkem talán csak vágya csalja,
Tapasztalatlanság vakít,
S az égi kéz másként akarja...
Hát jó. Sorsom gyanútlanul
Gyónásommal kezedbe tettem,
Előtted könnyem hullva hull,
Könyörgök: védj, őrködj felettem...
Gondold el, mily magam vagyok,
Nincs egy megértő lelki társam,
Így élek néma tompulásban,
Én itt csak elpusztulhatok.
Várlak: emeld fel árva lelkem,
Nézz biztatón, ne adj te mást -
Vagy tépd szét ezt az álmodást
Kemény szóval. Megérdemeltem.

Végzem! Átfutni nem merem,
Megöl a félelem s a szégyen,
De jelleme kezes nekem,
Bízom: a sorsom van kezében...

2007. ápr. 4. 22:31 - írta edie01

Azt hiszem

Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkül.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,